A „liberalizmus” mára végképp elveszítette a hitelét. Folynak még utóvédharcok, próbálják egyesek lenyomni a torkunkon azt, amit már idáig is emészthetetlennek ítéltünk. Egyre fogynak ezek a hangok, mint a gyertyaszál, mutatva, a társadalom egészséges voltát és elutasítását ennek a hazug, embertelen eszmének. Nem véletlenül tettem írásjelek közé a megnevezését, hiszen ez egy speciális és kiforgatott formája az ember toleranciájának és természetes szabadság vágyának!

A neoliberális gazdasági modell is mára csődöt mondott. Ki kell mondani, hogy a tőke és a piac nem mindenható. Képes önmagát és a társadalmat is a pusztulás szélére juttatni mohóságával és embertelen kapzsiságával. Az okozott károkat most próbálják enyhíteni, még nem nagy sikerrel. Az ellenőrizetlen és rabló privatizáció, a globális tőke elvtelen kiszolgálása odáig juttatott bennünket, hogy az oktatás, egészségügy romjaiban hever, a munkavállalók a rendszerváltás után még soha ilyen kiszolgáltatott helyzetben nem voltak. A „liberális” mintára megkezdett társadalmi züllés gyomorforgató megnyilvánulásaival naponta találkozunk. A nemzet, a nemzeti jelképek, a történelmi múlt, az összetartozás, kultúra és a szolidaritás tudatos szétverése mára remélhetően megszűnik. A korrupció és a politikusi erkölcstelenség közhelyekké degradálódtak. Már az a meglepő, ha valaki becsületes.

Megnyugtató jelek kezdtek el sorakozni a Fidesz intézkedéseinek nyomán. Igyekeznek visszaállítani az OPNI-t, újra megnyitják a bezárt vasúti szárnyvonalakat, korrupt politikusok sorát tartóztatják le, visszaállították a GYES három évét, eltörlik a szuperbruttót és egysége 16%-os adót vezetnek be. Iskolalátogatáshoz kötik a segélyek pénzbeni kifizetését és nyolc osztály elvégzése szükséges a jogosítvány szerzéséhez. Ideje volt már lépni, mert a „liberális” ámokfutás nemzetellenes vonásai még szépen sorjáznak és az enyhítésük nagyon váratott már magára.

Nagy adósságot sikerült rendezni most, hogy a holokauszt is besimult végre a népirtások sorába és ezzel kifejezésre került, hogy mindenki fájdalma egyforma! Ideje a megbékélésre koncentrálni a sérelmek folyamatos felhánytorgatása helyett! Már csak a plusz jogok megnyirbálása van hátra, hiszen egyesek származási alapon jogosultak többlettámogatásra. A pozitív diszkrimináció és a vele járó torz hírszolgáltatás megreformálása is adósság még. Ma, ha kisebbségben lévőt ér támadás, országos üggyé dagad, míg az ellenkezőjét elhallgatják. Ez bevált tendencia, ki ne emlékezne a különféle támadások kapcsán a közelmúlt eseményeire is!

Itt mindenkinek egyforma jogokat kell biztosítani, mindenki a nemzet része tekintet nélkül vallására, származására, vagy politikai nézeteire. Természetesen, csak ha az akar lenni, hiszen senkit nem lehet erőszakkal kényszeríteni, hogy magyarnak érezze magát és ezt az értékrendet magáévá tegye! Ez a mi hazánk és akik ilyen aljas módon el akarják rabolni tőlünk a nemzet tudatunkat, történelmünket, jelképeinket, rombolják kultúránkat, számoljanak vele, hogy nem engedünk! A médiából ránk zúdított szellemi fertő sem tör meg bennünket, mert tisztában vagyunk vele, mi az értékes! Magyarország a magyaroké és az is marad!

Ma már dönteni kell mindenkinek, rombolja a hazát, vagy segít építkezni és enyhíteni a károkat összefogással, mert telik az idő! Fasizmust huhogó csürhének a Szent Koronát micisapkázni, a turult tojószárnyasozni és az Árpád- sávost nyilasozni ma még lehet! Még lehet! Holnap talán már a törvény is védeni fogja azt, ami szent nekünk és aminek a gyalázása legbelül mélyen sért!

Megvertek egy meleg férfit, szól a híradás. Az újsághír szerint június 13.-án a kora reggeli órákban a Budapest VI. kerület Dessewffy utcában található Klub 64 szórakozó hely előtt előzetes szóváltás nélkül bántalmaztak egy meleg férfit aki épp hazafelé tartott. Hárman voltak és egy támadó puszta ököllel esett neki. Eszméletvesztése előtt még annyit hallott, hogy „mocskos buzi”-nak nevezték. A férfi sérülése nyolc napon belül gyógyuló volt és a rendőrök közölték, hivatalból nem indítanak eljárást és ő magánindítvánnyal nem óhajtott élni. Felrótta még a rendőrök szenvtelen viselkedését, és a „közönyös és kimondatlanul is sértő megjegyzésük - "ahaa, így már értem..." - a történtek felvázolásakor, teljes mértékben annihilálta beléjük fektetett bizalmamat"”. (a teljes cikk itt olvasható)

http://nol.hu/belfold/nem_tett_foljelentest_a_klub_64_elott_megvert_meleg_ferfi

A dolog pikantériája még annyi, hogy a Klub 64 nemzeti érzelmű szórakozó hely, melyet Toroczkai László vezet. Ő egyébként közölte, semmit nem tud az esetről, mivel ez záróra után történt közterületen, így nincs információja. Az áldozatot nem befolyásolta a feljelentés hiánya abban, hogy az esetet saját interpretálásában előadja a „frissmeleg” portálon. Az egyébként elfogulatlan cikk a következők megemlítést feltétlenül fontosnak tartotta: „Toroczkai László a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom elnevezésű szélsőjobboldali szervezet vezetője, a terrorcselekményekkel vádolt Budaházy György harcostársa.”

Ezek után néhány kérdés felmerül az emberben a történtekkel kapcsolatban.

-         Milyen támadás az, ahol „ököllel” nyolc napon belül gyógyuló sérülést okoznak úgy, hogy a megtámadott elveszítse az eszméletét?

-         Amennyiben nem tesz feljelentést a megtámadott, miért kiabálja világgá az interneten a hangzatos nevű „frissmeleg” portálon? Ez így mitől hiteles?

-         Valóban volt támadás, mert se tanú, se bizonyíték? Ha volt is támadás, nem a megtámadott provokált? Tényleg ököllel ütöttek? Hárman voltak?

-         Miképpen kéne a rendőröknek kérdezni, hogy ne sértse senki érzékenységét? Tudtommal a tények feltárása a dolguk, nem a sértett buksijának simogatása!

-         Miért nem nyomoznak a rendőrök, hiszen ez a közösség elleni izgatást megvalósító bűncselekmény, amely hivatalból üldözendő?

-         Tényleg semmi lejáratásra irányuló koncepció nincs abban, hogy a nemzeti érzelmű szórakozóhelyet így belevonják egy bizonyítatlan, sok kérdést felvető esetbe? Toroczkai és Budaházy kapcsolata milyen összefüggésben releváns információ a történtek fényében?

-         Az egész ügy nem Toroczkai lejáratását célozza és a nagy népszerűségnek örvendő Klub 64 ellen irányul?

Bennem sok kérdés megfogalmazódott az esettel kapcsolatban. A leírtak tükrében a támadás épp úgy megtörténhetett, mint az, hogy koncepciózus lejáratást célzó, indulatokat korbácsoló cikket hozott össze a sajtó!

Akármelyik eshetőség is történt, indulatok szítása helyett jobb lenne tisztázni a történéseket hitelesen, bár ez sokaknak nem érdeke!

Nem vagyunk egyformák és ez így jó. Emlékszem, sokat gondolkodtam rajta, miért születtem gyávának? Amitől mások nem tartottak, az nekem izzadó tenyeret, szapora légzést és futni vágyást okozott. A beszédben is akadozó, csapongó voltam és szégyenkezve hallgattam inkább, mint hogy megvédjem magam. Bosszantó, kellemetlen volt és kerültem a társaságot, mint kerestem. Lassan valami dac féle alakult ki bennem, mert szégyen és szégyen között is hatalmas szakadék képes tátongani. Magam előtt szégyenkeztem, hogy megint megalkudtam, kerültem a döntést kívánó helyzeteket és féltem egy egyszerű nemet mondani.

A változás nem úgy jött, mint a vihar, szép lassan alakultam mindig megfogadva, ma egy kicsit tovább tartok ki és nem engedem magam legázolni önmagamtól és a félelmeimtől. Lassan oldódtak a görcsök, egyenként pattanva el a pántok, ami az önbizalmamnak komoly lökést adott. Nem felejtem el, milyen volt először hivatalos ügyet intéznem, vagy megszólalnom nagy nyilvánosság előtt. Mekkora siker volt, mikor először voltam képes elcsukló hangon mondani valakinek, hogy szeretem, megdöbbenve saját merészségemen álltam a szemébe nézve és éreztem piros foltok gyúlnak az arcomon.

Ahogy haladtam a korral eldobáltam régi gyávaságom és jól éreztem magam ebben az új bőrömben. Már csak egy lépés volt hátra, igazán és komolyan elfogadni saját halandó voltomat. Ez nem könnyű, mert az ösztön tolakodik előre, hogy élni mindennél jobb! Mikor a családom majdnem legidősebb tagjává léptetet elő a megmásíthatatlan, nem volt hová elfutni előle. Az ész és a fegyelem együtt képesek elfogadhatóvá halványítani a végzetet és nem csak tudottá teszik bennünk, hanem a beletörődés laza fátyolát is megszövik. Nagyon akartam szabad lenni és ezzel túl szabaddá váltam. Lehet, hogy aki semmitől sem fél, az a legerősebb, de nem mindig jó erősnek lenni, van ami attól értékesebb. Nem sajnáltam már így semmit elveszteni, hiszen minek lenne értéke számomra, ha a léthez sem ragaszkodunk görcsösen? Akinek semmi nem értékes, az semminek sem örül igazán és ezt adta nekem a racionálisan keresett és megkapott félelem nélküli világ.

Ma, megint egy új napon közelebb kerülök volt borzongásaimhoz és belegondolva kezedem félni az elmúlást. Minden nappal így értékesebbé válik az, ami az enyém és ahogy visszatér a félelem, úgy jön vissza maga az élet is. Nincs fény nélkül árnyék, ma már tudom! A fájdalomnak is örülni kell, hiszen azt jelzi létezünk és a félelem pedig bizonyítja, van valami amit nem szeretnénk elveszíteni, valami, amiért élni érdemes.

Egy szűk, intoleráns réteg ismét tobzódni kezdett a NolBlogon, már nem először. Mit mondjak, kis mosollyal szemléltem az Anton/Kava által alapított Lócitrom-díj átadását szerény személyemnek. Ennek apropója előző posztom, melyben kifejtettem, a pedofil papok mellett bizony tudomást kell vennünk a pedofil rabbikról is. Ez az ocsmányság nem tiszteli a vallásokat, határokat, mindenhol felüti a fejét. Azt hiszem ezzel sikerült egyensúlyt teremtenem, hiszen az utóbbi időben a katolikus egyházat ért bírálatok pedofil ügyben megszaporodtak. Meglátásom szerint az korrekt, ha rávilágítunk, minden hely, vallás, tömörülés egyformán veszélyeztetett!

Természetesen van egy minoritás, amely a toleranciát és a tényszerűséget, a korrektséget nem preferálja. Anton/Kavával már volt ezt megelőzően összezördülésünk.

http://freeman44.nolblog.hu/archives/2009/12/11/Nyilt_level_AntonKavanak/

Ebből látható az, hogy finoman szólva nem a történésekhez ragaszkodva fogalmazza meg állításait és ezért akkor megpirongattam. Innentől kezdve szavahihetőségét fenntartásokkal kezelem. Ez most sincs másként, hiszen nem várhatom el, hogy kibújjon a bőréből. A Lócitrom–díj kapcsán szegényt ismét csúsztatáson kaptam, ami nem lepett meg! Ő ezt állítja: „A kommentek közt, ahol némi vita alakult ki más hozzászólokkal már 8000 pedofil rabbiról vizionál csak az Egyesült Államokban.
Ilyen mérvű tudatlanság, ismerethiány és elfogultság már-már nevetséges lenne, ha nem lenne véresen komoly.”

Természetesen beidézem az inkriminált beírást is, pusztán az összehasonlítás miatt: 40. Freewolf (szerkesztő)
2010. 06. 15. 18:47

"Mondom Lehar, nem soroltam a többi tíz, tizenkettőt név szerint, mert csak példát említettem. Mondom, tudtommal 8000 letartóztatott rabbit tartanak fogva az USA-ban, de ezt nem is írtam le, mert nem tartom valósnak. Lehet utánna fogok mostmár nézni! Egyébként most a hozzászólásaimat elemzed, vagy a posztomat? Az egész jelenség nem probléma csak egy-egy szó? Hát.................?"

Gondolom, világosan látszik innen, hogy magam sem tartom az információt
elfogadhatónak és korrektnek. A posztban nem is írtam róla, mert szerintem is kacsa! A két tucat viszont valós számnak tűnik!

Miután ezt a kis számháborút megvívtuk, lennének kérdéseim nekem is!

Ezek szerint vannak tabu témák, amelyek kimondása az intoleránsok nemtetszését kivívva hadjárattá és lejárató kampánnyá növik ki magukat?  Elfogadható az, hogy az elhallgatott tényeket feltárókat kiközösítve gyalázni és támadni kell? Tényleg azok a huhogók viszik a toleranciát akiknek a blogjában nem lehet ellent mondani? Egy vitaképtelen szűk réteg vélemény terrorjában kell vergődnünk?

Nem hiszem, hogy ez az út visz tovább! Mindig szóvá fogom tenni ezeket a visszásságokat és amiért egyeseknek nem tetszenek a tények, azokat nem hallgatom el! Ezt az állapotot demokráciának hívják! Nem törvényszerű, hogy annak van igaza, aki hangosabban kiabál, mert a tényeket nem lehet túlordítani! És kedves Anton, a megtermelt lócitromokat nem kiosztani kéne, hanem eltakarítani!

A katolikus egyház pedofil botrányaitól hangos a sajtó. Talán az a hamis kép alakulhat ki, hogy a katolikus egyház mintegy gyűjtőhelye ezeknek a lelkileg sérült, de igen veszélyes embereknek. Sajnos, ahol fiatal gyermekekkel foglakoznak, ott felbukkanhatnak a pedofilok és fel is bukkannak. Ez alól a tendencia alól még a rabbik sem kivételek, hiszen soraikban is megtalálhatóak ezek az elítélendő perverzitások. Kevéssé kapott a hír szárnyra, de a következő esetek az Izraelita közösséget terhelik, mint ahogy a katolikusok terhe a soraikban megbúvó perverz egyházfik.

-         New Yorkban 32 évet kapott Brauch Lebovits rabbi, aki 2005 és 2006. években többször molesztált egy 16 éves fiút. Ellene még két további pedofil ügy miatt is eljárást indítottak.

-         A 45 éves Bryan Bramly rabbit letartóztatták és fogva tartják, mert a vád szerint 2000-ben teológiai tanulmányai ideje alatt egy gyermeket megerőszakolt.

-         Az izraeli főállamügyész vizsgálatot rendelt el, mert a gyanú szerint Mordehai Elon rabbi szexuális visszaéléseket követett el gyermekek sérelmére. Ő egyébként a vallásos jobb oldal vezéralakja.

-         Két fiatal férfi Brooklynban (Joe Diangelo, Joel Engelman) nyilvánosságra hozta, hogy gyermekkorukban az iskolában rabbik szexuálisan erőszakoskodtak velük, sőt egyiküket meg is erőszakolták! Joel Engelman 17 évesen el is hagyta az ultraortodox közösséget.

-         David Kaye rabbi az NBC nyílt adásában bukott le, amikor egy 13 éves fiúhoz ment orális és anális szexuális kapcsolat létesítésének céljából. Ebben a műsorban mutattak be nyolc rabbit, akiket pedofil bűncselekmények miatt börtönre, vagy felfüggesztett börtönre ítéltek.

Látható, hogy bármely vallás, szervezet, csoport kiemelése nem mutat valódi képet, hiszen a pedofília nem tiszteli a határokat, a vallást, mert az egyik legalantasabb ösztön, amely ellen küzdeni kell! Épp úgy beférkőzött a papok, mint a rabbik közé. Nem engedhetünk teret ennek az ocsmányságnak és a pedofília ellen harcolni a közös ügyünk felekezettől, nézetektől és államhatároktól függetlenül!

Változik a NolBlog és változik a világ. A magát eddig szilárdan tartó baloldali liberális blogtér most komoly változásokat él meg. Észrevették ezt már az itt publikálók és a reakciók vegyesek voltak. Van aki megy, van aki marad, van, ki szól és van aki nem! Egyetlen dolog biztos, soha többé nem lesz olyan ez a tér, mint amilyen volt és ez talán nem is baj.

A változáshoz a politikai környezet módosulása is kellett, nem utolsó sorban pedig a közhangulat egyre erősebben liberális ellenes volta. A baloldal komoly veresége sem segítette ennek a sajtóorgánumnak a további erősödését.

Eddig a cikkek túlnyomó többségét a kritikátlan baloldali és liberális beállítottságú, egysíkú írások jelentették. Ide kritikát írni módjával lehetett csak, hiszen a szerzők meggyőződvén saját megfellebbezhetetlen igazságukról, ezt nehezen tűrték. Már a választásokat megelőzően egy erodálás indult meg. Néhány ellenző kimondottan durva hangot megütve mondott bírálatot. Volt aki tiltott, törölt, akinek meg elege lett, az elment. Sértődések, tiltások és klikkesedés kiséretében egy kvázi erőegyensúly állt be és a törzsblogolók összezártak.

A nagyobb problémát a választások utáni közhangulat okozta. Az egyre merészebb kritikákat megfogalmazók kezdtek elszaporodni. Magam is egy párbeszéd, vita reményében egyre erősebben ostoroztam az itt elfogadott nézeteket, rámutatva azok hibáira és tarthatatlan voltára. Mivel az ellenkezés nem szabályellenes, bár nem illendő, ez óhatatlanul konfliktusokhoz vezetett. A baloldali, liberális kemény mag részéről egy még szorosabb összezárás történt, ami már olyan szintet ütött meg, hogy néhányan csak a helyeslők és a barátaik hozzászólásait hagyták meg. A többi, mint értéktelen szemét, törölve lett! Odáig fajult ez a tendencia, hogy bizonyos témákban vagy egyetértés volt, vagy automatikus negligálás és a véleményt mondó büntetése, törlése, vagy pocskondiázása.

Szomorú ebben a folyamatban, hogy akik ezt tették, azok a tolerancia nevében nem voltak hajlandóak szóba állni az ellenzőkkel és ezzel a konok diktatórikus módszereikkel védték a „demokráciát”. A közhangulat változása viszont már felnyitotta sokak szemét és nem voltak vevők toleranciát és demokráciát harsogók mellé állni, ha azok a nyílt kirekesztést gyakorolták diktatórikus módon. Egyre többen megértették, hogy aki nem hajlandó párbeszédet folytatni, csak kijelenteni és ítélkezni az minden lehet, csak nem demokrata.

Ebben a változó világban az intoleránsok egyre jobban visszaszorulva már nem tudták megvédeni belterjes világukat a kritikáktól és ezért lépni kényszerültek. Páran, mint egy zárványt alkotva maradnak, konokon, tekintet nélkül a veszteségekre, míg a többiek szétspricceltek újabb tömörüléseket hoztak létre. Most kis közösségükben a saját szabályaik szerint élnek egy olyan „toleráns”, „liberális” világot álmodva, ahol csak nekik van igazuk! Nem zavarjuk a csipkrózsikák álmát, nem kell az nekünk! Itt az igazi élet eltérő nézetekkel, vitákkal, felvállalva akár azt is, hogy tévedünk, de mindig készen arra, hogy meghallgassunk bárkit, ha gondolata van! Beszélgetni csak így érdemes!

A Fidesz szinte keresi a kedvünk! Most fogadták el a három csapás törvényt, melyre már régen szükség volt. A következőről van szó a Btk. tekintetében: "a bűnhalmazatban lévő legsúlyosabb bűncselekmény" büntetési tételének felső határát a kétszeresére emeli, ha azok közül legalább három, személy elleni erőszakos bűncselekmény. Vagyis a harmadik erőszakos bűncselekmény után a büntetési tétel duplázódik. Ezen kívül, ha felemelt határ a húsz évet meghaladja, vagy életfogytiglan, akkor életfogytiglanra kell a bűnelkövetőt elítélni. Külön érdekessége a dolognak, hogy erőszakos visszaesővel szemben nincs a bírónak mérlegelési lehetősége, ezt a büntetést automatikusan kell alkalmazni.

 A becsületes, jogkövető polgárok már régen várnak valami hasonló jogszabály meghozatalára. Először ez a kitétel aránytalannak és súlyosnak tűnik. Jogvédőink, akiket jelen esetben bátran nevezhetünk bűnvédőnek, már alapjaiban támadják a törvényt. Főbb érveik a következő logika mentén haladnak:- aránytalanul súlyos, növeli a börtönök létszámát, nincs preventív hatása és alkotmányellenes.

 Súlyos vádak ezek, de természetesen megnézhetjük egyesével, miért is egy kifordított, torz nézőpont mentén érvelnek igaznak tűnő, de valójában csak a hangulati elemekre ható kitételeikkel.

 Ezt megelőzően előbb a társadalmat kell megvizsgálnunk, hogy igazán tisztán lássunk. Törvényekkel szabályozott magatartási formák mentén épül fel. Bizonyos fokú önkorlátozás szükséges és közös szabályok, mert ha mindenki azt tesz, amit akar, akkor a romboláson és az öntörvényűségen kívül más nem történik. Ennek a rendnek a fenntartása az állam feladata és ennek mentén zajlanak a mindennapok. Ez az az alap, amely megteremti a lehetőséget a fejlődésre, amelyre épül maga az állam. Aki nem a meghatározott normák szerint él, azt a törvény szigora a normaszegés súlyának megfelelően megbünteti. A büntetés mértéke, szigora mindig az adott állam erkölcsi szintjétől függ, vagyis mennyire tekinti értékesnek az emberi életet és szabadságot. A másik szempont minden esetben polgárai morálja, a jogkövetés mértéke és a közbiztonság foka. Ez igen egyszerű, hiszen fokozottan veszélyes körülmények között, mint természeti csapás, vagy háború, az egyszerű fosztogatás büntetése is lehet halál, míg békés, nyugodt körülmények között aránytalanul nagyobb bűnök is megúszhatóak pár év börtönnel.

 Esetünkben egy humánus államforma áll rendelkezésünkre, mely eltörölte a halálbüntetést. Tapasztalunk egy kimondottan romlónak érzékelt közbiztonságot, mely minden statisztikai varázslat ellenére sem tűnik szebbnek. Kimondottan rontotta a morált, mikor a „liberálisok” behozták a köztudatba a megélhetési bűnözést, ezzel legalizálva a lopást. A felpuhult állami szervek, aki a törvénykönyvek szigorú, logikus paragrafusaihoz szoktak hirtelen nem tudtak mit kezdeni ezzel a bűnpártolással állami szinten. Születtek így össze, vissza ítéletek és egy veretesebb káromkodás is komolyabb következményekkel járt már, mint lopni. Ezzel együtt az erőszakos bűnesetek is szaporodtak és felháborító fajtái jelentek meg, ami a jog gyengülésének a jele volt. Gázoló sofőr meglincselése, brutális, kegyetlen, aljas gyilkosságok, hihetetlen pimasz és provokatív tömegverekedések, tűzoltók, tanárok, orvosak bántalmazása és a nyílt agresszivitás fékezetlen megnyilvánulásai. Most erre adott válasz a három csapás.

 Nézzük az ellenzők érveit!

Aránytalan súlyosság: minden esetben a súlyosság fokát, a büntetést mértékét a jogalkotó határozza meg. Esetünkben a parlament megszavazta ezt a duplázó formát és ezt törvényes, legális keretek között tette! Aránytalanul súlyos? Kérem, nem kell gyilkolni!

Növeli a börtönök létszámát: Valószínűleg növeli, de a haszon lényegesen magasabb, mint a vele okozott kár. Nem lehetnek ebből a szempontból financiális meggondolások előtérbe helyezésével visszatáncolni. A törvény nem mondhatja azt ki, hogy bizonyos börtönfenntartási összegekig lehet bűnözni, mert a többi csibészt nincs hol elhelyezni. Német példára ki lehet küldeni a gazembereket Szibériába bérrabnak és még kevesebbe is kerülne, mint itthon tartani őket.

Alkotmányossági aggályok: Mindenkit megillető alapjogok tekintetében ez nem lehet probléma. Aki bűnözött maga rekesztette ki magát bizonyos jogok gyakorlásából, hiszen önmagát hozta hátrányos helyzetbe. A törvény arról szól, hogy ezeket a joghátrányokat megnevezze. Ezekkel tisztában kell mindenkinek lenni és aki ennek ellenére a bűn útjára lép, viselje a következményeket.

A preventív hatás: Valószínűleg meggondolja bárki, hogy mennyire legyen erőszakos, ha azzal kell számolnia, hogy egész életét a börtönben kell töltenie. Természetesen, ha ez nem történik meg, abban az esetben az erőszakoskodót kivonja a tárdalomból végleg, ezzel megszüntetve a problémát. Ne becsüljük le a példa statuálásának erejét! Ahogy az első öt, tíz ítélet megszületik biztosan megfigyelhető lesz az erőszakos cselekmények visszaszorulása.

 Összegezve ez egy igen jó elképzelés az tomboló garázdák, gyilkosok, erőszakolók megfékezésére és a társadalom bizalmának visszaszerzésére. Magam egy szemernyit sem sajnálom „szegény” gyilkost, hogy egy életre börtönbe vonul. Amennyiben ezzel akár csak egy életet is meg lehet menteni, megéri a sok brutális törvényszegőt kivonni a társadalomból. Nem tudom elfogadni és megérteni, mikor a bűnvédők sajnáltatva emlegetik a gyilkosok nehéz sorsát és hátrányos helyzetét. A becsületes állampolgárok élete ettől százszor többet ér!

Köszönjük Fidesz!

A holokauszt szó kimaradt a Btk. módosítása során. Szó szerint a következő szöveggel módosult az inkriminált rész: „Aki nagy nyilvánosság előtt a nemzetiszocialista vagy kommunista rendszerek által elkövetett népirtás és más, emberiség elleni cselekmények tényét tagadja, kétségbe vonja, vagy jelentéktelen színben tünteti fel, bűntettet követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”

Az eredetileg benyújtott verzió a következő szerepelt volna: „aki nagy nyilvánosság előtt a holokauszt áldozatának méltóságát azáltal sérti, hogy a holokauszt tényét tagadja, kétségbe vonja, vagy jelentéktelen színben tünteti fel, bűntettet követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő”. A holokauszt szó kimaradására a magyarázat annyi volt, hogy a náci rémtetteknek része volt, így nem maradt ki a törvényből!

Magam, ugyan úgy mint Gaudi és Schiffer azt nehezményezem, hogy ezzel a kitétellel a szólásszabadságot korlátozzák be. A különféle törvények, melyek a személyiségi jogokkal kapcsolatosak, bőségesen elegendőek lettek volna a közbeszéd kordában tartására, mert ez egy lépés a diktatúra felé. Ez nem volt elég a jogvédőknek, akik valójában jogkorlátozók. Ezzel ennek a témának a megtárgyalása és kibeszélése szinte lehetetlenné vált és a tudományos kutatók sem üthetik bele büntetlenül az orrukat, hiszen amikor valamelyik így dogmává vált esemény, vagy annak része az újonnan feltárt tények tükrében más megvilágításba kerül, már törvényt is szegtek. A történelem egésze állandóan változó, dinamikus tudomány, hiszen a legfrissebb kutatások gyakran komolyan fordítanak az eddig elfogadott nézeteken. Most így ez a téma kőbe lett vésve és a tudomány elesett.

Van viszont ennek az elfogadott passzusnak egy olyan hatása, amely messzemenő következtetések levonására alkalmas. A törvény egyenlőség jelet tesz a náci és a kommunista bűnök  között, ugyan úgy mint az eszmék között is. Maga a holokauszt sem tölthet be ebben kivételezett szerepet, hiszen nem mondhatjuk már, hogy ez a népirtás szörnyűbb volt, mint a gulág például. A törvény eszmeiséget sérti, ha az áldozatokra ezután nem egyenlő arányban, mértékben, gyakorisággal és részvétellel emlékezünk, hiszen ha nem ezt tesszük, kivételezünk valamelyikkel, ami megengedhetetlen! Abban a pillanatban, ahogy eggyel több megemlékezés lesz bármelyik oldalra, az a másik oldal borzalmait kicsinyíti, a másikat jelentéktelen színben tünteti fel, így törvénysértő. Maga a jelentéktelenség sem egy objektív kategória, hiszen mihez képest jelentéktelen? Ez ismét vitákra és félreértésekre adhat okot és végtelen polémiáknak ad táptalajt a jogászok között!

Maga a jó szándék még kevésnek bizonyul, hogy használható jogszabályok legyenek. Érthetetlen, hogy miért kell a történelmet korlátozni, a véleményeket börtönnel fenyegetni, a kutatásokat egy irányba ösztökélni? Ezek után csak azt lehet bizonyítani, hogy valamely kiemelt eszme által elkövetett népirtás súlyosabb volt, mint azt eddig gondolták, hiszen melyik kutató vállalna be három év börtönt csak azért, mert a tudományos szakma sem fogja esetenként félelemből támogatni, vagy netán tévedett? Ez túlságosan súlyos ár lenne a tudomány oltárán! A szólás szabadsága pedig ezek után már relatívvá degradálódott!

A családtámogatási rendszer tervezett átalakítása bírálatokat váltott ki. Takács Imre elnök, Magyar Családsegítő és Gyermekjóléti Szolgálatok Országos Egyesületének, érdekes nézőpontból vizsgálódik. Itt olvasható a teljes cikk.

http://nol.hu/velemeny/20100608-nem_buntetni__segiteni

Képviselői indítvány szerint az 50 órát meghaladó igazolatlan iskolai mulasztás esetén a családi pótlékot természetben kapná meg az illető család. Takács úr szerint ez nem segítség, hanem büntetés. Ráadásul a kimondottan hátrányos helyzetben lévőket és az anyagilag ellehetetlenülteket sújtaná! Szerinte a probléma nem a családok körében keresendő, hanem maga az iskola a hibás. Nem toleráns, nem befogadó és gyakran a hátrányos gyermekek hátrányait halmozza. Sőt, a családok bűnösségének kikiáltása, mint stigma csak visszavetné a krízisből való kilábalást. A gyermekek hatósági védelembe vételét is csak mint negatívumot értékeli, mivel szerinte ez nem szolgálja a család megsegítését és az iskolák, mint intézmények felelősségét nem vizsgálja.

Van itt pár dolog, amit a fejekben és a cikkekben is helyre kellene tenni! Vizsgálni kell, hogy mi a társadalmi cél, ezt milyen eszközökkel lehet biztosítani és végül hol lépjen be a szankció a segítségnyújtás helyébe.

Mi sem természetesebb, mint az, hogy a gyermekek testi, lelki, szellemi fejlődéséért a szülő, gondviselő a felelős. Van is erre egy igen szép szavunk, a szülők nevelik a gyermekeket. Ez a nevelés az a folyamat, amelynek a végén a felnőtt gyermek a társadalom hasznos tagja lesz. A nevelés nem ér véget a munkaidővel, az egy folyamat. Az otthoni példát és értékrendet viszi tovább a gyermek magával, a család a társadalom számára az utódot szocializálja. Mivel a család sem mindenható és a munkakörök is specializálódtak, ezért már elég régóta iskolarendszerben folyik az oktatás. A szükséges tudás elsajátításának színtere ez a hely és a társadalom igen helyesen törvénnyel kötelezi a szülőt, hogy rendszeresen járassa gyermekét iskolába. Többünk számára természetes, hogy azok a szülők, akik a gyermekeik fejlődését valamilyen szinten elhanyagolják, veszélyeztetik, felelniük kell a törvény előtt a társadalommal és utódaikkal szemben tanúsított hanyagságuk, vagy bűnös tetteik miatt.

Épp ezért az említett szakember ellenérzései és kifogásai megleptek. Szó nincs arról, hogy a törvény kipécézne magának egy csoportot, jelesül a szegényeket és az elesetteket és azokat szándékoltan büntetné. Arról szól a törvényjavaslat, hogy akinek bizonyos szám fölött igazolatlanul hiányzik a gyermeke, a családi pótlékot termeszétbeni juttatásban kapja. Itt a törvény nem nevesíti, hogy ez csak az elesetteket sújthatja, hanem kimondja, azokat, akiknek a gyermekei nem járnak iskolába! Nekem evidens, hogy a szegénység nem lehet akadálya az iskola látogatásának, ez már a szülő hibájának róható fel. Az a szülő, aki nem fordít gondot a gyermeke fejlődésére, veszélyezteti az utódai jövőjét. Amennyiben elfogadjuk, hogy az elesett családokban több az iskolakerülő, akkor még a bűnös szándék is erősödik. Ki ne tudná, hogy az egész nap otthon tartózkodó szülők idejébe beleférne gyermekeik ellenőrzése. Az iskola és a rendszer hibáztatása is nevetséges, hiszen a többségnek ez a jelen állapot szerint nagyon is megfelelő, sőt a gondos szülők igen nagy körültekintéssel választanak gyermekeiknek iskolát.

Ki kell mondani minden álságos képmutatás nélkül, hogy van egy olyan rétege a társadalomnak, akik a normákat nem tartják be, gyermekeik iskoláztatásával nem törődnek és akikkel szemben a törvény szigorának, erejének megmutatása indokolt. Mivel a gyermekek után járó támogatás játék gépbe és kocsmába való elköltése egyenesen arányos a gyermekek iskolakerülésével és tanulmányi előmenetelük követésének figyelmen kívül hagyásával, ezért indokolt a család támogatásának természetben való eljuttatása. Így nagyobb a valószínűsége, hogy nem a bűnös és csapni való szülők alkohol és játék utáni vágyának esik áldozatul a társadalom segítő támogatása.

El kell ismerni és nincs értelme minden álságos szemforgatás mellett tagadni, hogy akik a gyermekük iskolába járását nem biztosítják, azok veszélyeztetik a kicsik jövőjét, társadalomba való beilleszkedését és azokkal szemben semmiféle megértés nem lehet megengedett. Azokat büntetni kell, nem képzelhető el, hogy akármilyen jogra való hivatkozással gyermekek jövője és a társadalom egésze tönkretehető. Fel kell vállalni végre társadalmi szinten, hogy akik veszélyeztetik gyermekük fejlődését, jövőjét, nem kaphatnak a nehézségeikre való hivatkozással felmentést! Nincs az a nyomor, ami a szorgalmat legyőzheti!

Nem szokásom templomba járni, bár papírforma szerint katolikus vagyok, de idáig inkább az illendőség hozott még be a patinás falak közé. Nem is olyan régen gondterhelten ballagtam és egyszer csak egy nyitva lévő templomnál találtam magam. Fogalmam sincs, hogy miért, de beléptem. A hűvös, ódon falak szinte árasztották a nyugalmat, a kinti utcazaj semmivé foszlott és ott találtam magam sejtelmes félhomályban. Zaklatott idegeim, szinte éreztem, ahogy kisimulnak és olyan érzésem volt, része lettem a nagy misztériumnak. Szétnéztem, de nem láttam senkit, egyedül voltam teljesen. Kissé tétován álldogáltam egy ideig és mivel jó érzés volt benn lenni, a padok közé léptem. Válogathattam a helyek között, mélyen beszívtam az idős fa semmivel össze nem téveszthető illatát és végül egy oszlop mellett leültem. Vállamat neki döntöttem a hűvös falnak és élveztem a csendet, a magányt és a hely semmivel össze nem téveszthető varázsát. Ilyenkor tud az ember igazán magában elmélyedni és élveztem ezeket a perceket.

Nem tudom meddig ültem így, mikor halk neszre figyeltem fel. Kinéztem az oszlop takarásából és egy férfit pillantottam meg. Lassú, tétova léptekkel haladt, megállt az oltár előtt és keresztet vetett. Megfordult, szétnézett, de nem látott meg. Haja kócos volt, az arca borostás és az öltözete olyan összeválogatatlan, amit segélybe szoktak adni a szociális munkások. Mégis az összkép rendezettnek volt mondható, olyan ember képe, akit sokszor próbára tett már a sors, lesújtotta, de mindig feltápászkodott valahogy.  A ruha tiszta volt rajta és a nadrágja szárán látszott, maga öltögethette a felhajtást meg, mert a ruhadarab hosszúnak bizonyulhatott.

Ahogy kiszemlélődtem magam, készültem visszabújni a saját, belső világomba. Kicsit rosszul esett, hogy ez a torzomborz alak megzavarta a magányomat, de könnyen túlteszem magam a bosszúságokon, így ismét éreztem, hogy elönt a nyugalom. Ekkor hallottam meg az éneket. Nem ismerem a vallási tárgyú zeneműveket, de ez dal egy gregorián lehetett. Ott állt ez a kócos alak és énekelt szembe az oltárral. Gyönyörűen emelte ki a hajlításokat, a hangja telt volt és magával ragadó. Az akusztika csak segítette az énekest, az egész templom zengett a szép, érces hangjától. Úgy illett ebbe a környezetbe a dal, mint piros szirmok a rózsához, ámulattal hallgattam. Mikor az utolsó akkordok is semmivé foszlottak a hatalmas térben önkéntelenül tapsolni kezdtem. Ő riadtan fordult hátra, meglátott és zavartan annyit mondott: - Úgy gondoltam tetszene Neki!

Rámosolyogtam és azt mondtam:- Biztos nagy örömét lelte ebben a gyönyörű énekben! Elmosolyodott a bók hallatán és azt mondta:- Tegnap óta nem ettem. Azért jöttem ide, hátha az Úr meghallgat! Rátettem a vállára a kezem, mintha már ezer éve barátok lennénk, olyan közel éreztem magamhoz ezt a férfit és azt mondtam neki: - Meghallgatott az Úr! Engem küldött, hogy az énekedért megjutalmazzon. Nem messze innen ismerek egy jó kis étkezdét és még én sem ebédeltem! Gyerünk!

Együtt léptünk ki a nagy ajtón és nekem még nem esett ilyen jól a kelkáposzta főzelék pörkölttel, mint akkor.

Izrael már öntött ólmot! A hasonló elnevezésű hadművelet okán már érték bírálatok és a helyzet azóta sem változott semmit. Tény, hogy a hatalmas hadipotenciállal rendelkező ország civilek legyilkolásával írta be magát a történelemi krónikákba, mert a ledobott foszfor bombákra, iskolák szétlövésére, gyerekek legyilkolására nincs mentség és magyarázat.

Most a megtámadott segély hajók okán folyik a mosakodás és a magyarázkodás! Nemzetközi vizeken megtámadni idegen zászló alatt hajózó egységeket jobb körökben háborús ok, de minimum kalózkodás! Jelenleg a hivatalos álláspont szerint kelepcébe sétált az izraeli vezetés. Kelepce ide, vagy oda nemzetközi vizeken hajókat megtámadni kalózkodás és így Izrael kezd megítélésben Szomáliához közelíteni.

A legfőbb érv minden esetben a ország védelméhez való jog, amely lassan már bohózati eleme lesz az érvelésnek. Mi sem természetesebb, mint az, hogy minden ország megvédi magát. Ezt azonban nem a nemzetközi szerződések, törvények és a jó érzés ellenére teszi. Izrael sorozatosan figyelmen kívül hagyja ezeket a szempontokat, számukra semmi más nem számít, mint Izrael érdeke úgy, ahogy azt ők gondolják! Az ENSZ már elítélte ezt a rendkívül brutális megtorlást, sőt nemzetközi vizsgálatot is követel, amelyet Izrael elutasított, mondván az ENSZ-nek erre nincs erkölcsi tekintélye! Igen, erkölcsi tekintélyről ők beszélnek, amitől csak megdöbbenni lehet.

Most egy újabb segélyhajó közelít az éhező Gázához, amely az izraeli blokád miatt nem jut elegendő élelmiszerhez és gyógyszerhez! Ez már nehezebben feltörhető dió lesz. A fedélzetén ott van a  Nobel-békedíjas Ír költő, Mairead Maguire és az Ír államfő komoly következményeket helyezett kilátásba, ha baja esik. Persze az az állam, amely már eddig is fütyült minden kritikára, ugyan miért fogná most vissza magát?

A térség egyetlen „demokratikus” államában történhetett csak meg, hogy a Kneszet palesztin képviselőjébe, Hánin Zuábiba, aki a segélyhajókon személyesen átélte a támadást, belefojtották a szót. Ezt követően, mikor a kedélyek lecsillapodtak, ismét szólásra emelkedett. A következőket adta elő:

„ Szerintem  a másfélmillió ember hatalmas börtönbe zárása elleni tiltakozás nem, bűn, hanem emberi,  politikai és erkölcsi kötelesség! A blokád ugyanis törvénytelen, embertelen és illegitim. Minden erkölcsös politikus tiltakozik a blokád ellen. A katonai kalózakció a nemzetközi joggal ellentétes, bűnös cselekedet volt!”

A válasz sem késlekedett: „Ön nem prédikálhat erkölcsöt az izraeli parlamentnek!” Mondta Ruvi Rivlin házelnök, majd megvonta a szót! Ilyen az izraeli ólom! Nem a lövedékek, hanem a szavak ólma!

Nem ismerős a módszer valahonnan? Minden kritikai hangot elhallgattatni és aki kritizálni mer, attól a szót megvonni, még beszélni sem hagyni, ellehetetleníteni! Semmi más nem hangozhat el csak a trendi vélemény! Ami viszont rossz hír a hasonlóan gondolkodóknak, hogy a világ már ébredezik!

Gyakran megfordulok, ebben a Budapest melletti kis városban. Szép, rendezett, békés, egyes helyein öröm sétálni. Múlt héten a nap elég szűkmarkúan szórt sugarait élveztem séta közben, mikor megláttam az utcaseprőt! Többször is összefutottam már vele, de valahogy soha nem szúrt szemet a jelenléte. Része volt a környezetnek, az utcaképbe úgy simult be, mint egy levél az erdőbe. Olyan jelentéktelen kinézetű férfi, hogy azt éreztem, pusztán azért visel láthatósági mellényt, hogy véletlenül valaki át ne menjen rajta, mint egy ködfolton. Viseletes szolgálati ruhájában söprögette össze a szemetet abba a furcsa álló lapátba. Már eddig is észre kellett volna vennem, hogy akkurátus precizitással végzi a feladatát, eltökélten és komolyan. A szeme fürkészte a színes viakolort, hogy az utolsó elbújt csikket is meglelje. Látszott a mozdulatain, hogy fáradhatatlanul teszi a dolgát, takarékosan mozogva, beosztva az erejét, mert ki kell tartson egész nap. Most tudatosult bennem, hogy a férfire azért figyeltem fel, mert édesapám mondását idézte a jelenléte: Lehetsz utcaseprő is fiam, csak jól csináld!

Keserű mosoly futott végig az arcomon, ahogy majd húsz évvel a halála után is eszembe jutnak a szavai. Valahol messze innen gránitba vésve szerepel a neve, ami az én nevem is! Egy pillanatra belefeledkeztem ebbe a méz sűrűségű, de mégis keserű melankóliába, majd egy mozdulattal ráztam le magamról. Van mikor szeretek belesimulni a múltba és emlékeket felidézni, de ez nem az a pillanat volt.

A férfi közben felsöpörte a csikkeket a környékről és nagy kerekű, vas szemetes kocsijába téve szerszámait, maga előtt tolni kezdte. Kis csörömpöléssel egy közeli üres padhoz kormányozta az alkalmatosságot és kimért mozdulatokkal leült. Évei száma homályba veszett, loboncos ősz üstökét gumival fogta össze és arcán a ráncok, mint a hullám verte parti homok redői, kusza összevisszaságban ott ültek a napsütötte barnaságban. Cigarettás dobozt vett elő és durva, kérges, piszkos kezével egy szálat pöckölt ki belőle egy mozdulattal. Sima egyszerű, füstszűrős cigaretta volt, semmi felírás rajta, látszott, ő töltötte, mert így olcsóbb. Lassan válogatott a gyufaszálak között, míg megtalálta a megfelelőt, majd rágyújtott, a gyufaszálat gondosan a kocsijába dobva. Hátra dőlt a kényelmes padon azoknak az embereknek a mozdulatával, akik hosszú idő után először pihennek meg, majd ahogy kivette a cserepes szájából a cigarettát, halk szusszanással, élvezettel fújta ki a füstöt. Szeme körbepásztázta a környéket végig simítva a teret, hogy lappangó szemét ugyan megbújhatott-e valahol még.

Most ugyan nem utcaseprő volt már, hanem egy a többiek közül, egyenrangú, szabad ember, aki becsületes munkájában megfáradva pihen a mindenki padján. Élvezte a dohány illatát, a nap melegét és azt a belső szabadságot, amelyet azok tudnak maradéktalanul megőrizni, akiket mindig utasítgattak.

Már félig szívta az áhított dohányt, mikor feltűnt, felé tartva egy fiatalember. Lezseren, divatosan öltözött, az a vállalkozó fajta, aki mellény zsebéből fizeti ki a világot, de borravalót nem ad, mert elvei ellen való. Ruganyos léptekkel közeledett a pad felé, látszott a mozgásán és egy cigarettás doboz volt a kezében. Kivette a drága, de utolsó szálat, egy pillanatra megtorpanva rágyújtott, majd a dobozt egy mozdulattal a markában összegyűrte. Mikor az üldögélő utcaseprőhöz ért, lassított és szándékos pökhendiséggel a lába elé dobta a szemetet. Gúnyos szemekkel nézett az ülő alakra várva, hogy az feláll és eltakarítja az általa eldobott dobozt. Az ülő férfin látszott, hogy felállni készül, megfeszültek az izmai és sötét arca bíbor színűre váltott.

Nem volt ideje mozdulni, mert két lépéssel oda mentem, lehajoltam és felvéve a dobozt, a szemetes kocsiba dobtam. Kihúztam magam és mélyen a fiatal férfi szemébe néztem. Láthatóan megzavarta ez a nem várt közjáték, talán már az eddig is jól eljátszott szórakozását rontottam el, de álltam egyenesen a szemébe nézve és nem mozdultam. Nem bírta sokáig, elpirult, majd szinte futva távozott.

Mély, reszelős hang ütötte meg a fülemet: - Köszönöm! Az utcaseprő felállt és kezet nyújtott nekem. Habozás nélkül fogtam meg a piszkos kezet, megráztam és csak annyit mondtam: - Ugyan, semmiség! Ekkor a barázdák átrendeződtek az arcán és csorba fogaival rám mosolygott. Azóta, ha találkozunk, mint ismerősök köszöntjük egymást, mert tudjuk, van bennünk valami közös. Én pedig őrizni fogom magamban ezt a mosolyt örökké, mert minden benne volt, amitől embernek érezhetem magam.

A Népszabadság objektivitása a múlté! Meglepődtem a címoldalt böngészve, hogy mennyire tematikus és manipulatív a hírszerkesztő munkája. Ezt talán a cikkírók tudják még alul múlni olyan címekkel, amelyek a tartalom szándékos és rosszindulatú eltorzításával a valósághoz való viszony teljes kiforgatásával képesek elérni! Nem kell messze menni az időben, nem a Rákosi éra újságírási szokásait bírálom, hanem a közel múltét! Álljon itt okulásul a cikk címe: "Zsidózás és kifogásművészet a parlamantben napirend előtt".

Ez a tegnapi cikk azzal indít, hogy a parlamentben zsidózás történt. Persze, felkapja erre az ember a fejét. Amolyan trombitaszó ez és belém villant azonnal, hogy mit tettek már megint a képviselőink, amit talán az egész európai sajtó átvesz majd és ezek után harsogva állítják antiszemita, rasszista banda a magyar. Ahogy haladtam az anyagban egyre bizonytalanabb lettem. Annyi történt, hogy Gyöngyösi Márton, a Jobbik frakcióvezetője napirend előtti felszólalásában előadta az Izrael állam által katonai erőkkel elfoglalt segély hajók esetét. Kérte a képviselőket, hogy határozatban ítéljék el Izrael embertelen és minősíthetetlen tettét. Indokul felhozta, hogy a honatyák oly érzékenyek, hogy egyesek védett növények óvásában is tevékenyen részt vettek, akkor egy embertelen támadás ellen igazán felemelhetnék a hangjukat!

Kéretik alaposan megkapaszkodni! Ez a felszólalás volt, ami a cikk írója szerint kimerítette a zsidózás fogalmát. Ennek a hírnek a megjelentetése nem ütközik semmiféle negatív megítélés alá, hiszen a tényekről tudósít. Az viszont, hogy a linkben teljes egészében olvasható cikk a zsidózásról írna, egyszerű, mezei valótlanság! Érthető, de nem elfogadható az, hogy a Nol próbál olvasói tábort toborozni! Elfogadom azt is, hogy a Jobbikkal szemben ellenérzésekkel viseltető lap nem mindig jó színben tünteti fel a pártot. Amit nem tudok elfogadni az a tendenciózus valótlanság. Senki nem zsidózott, ez így nem igaz! Izrael bírálata mióta zsidózás? Elképzelhető, hogy az európai sajtó ezen a hazug híren felbuzdulva ismét elkezd nácizni, antiszemitázni bennünket! Köszönjük Nol és az SZ.T.L. jelzésű cikkíró!

Meg sem lepődöm, hogy a kettős állampolgársággal összefüggésben az általam emlegetett izraeli állampolgárok nemzetbiztonsági kockázata miért lett antiszemitizmus! Ebből keserű tapasztalatot vontam le:

 Izrael bírálata zsidózás, a zsidózás antiszemitizmus, aki antiszemita, azzal nem állnak szóba és vele szemben minden megengedett! A legegyszerűbb verzió a totális kirekesztésére mindenkinek, aki ellent mer mondani néhány tabu téma kapcsán! Még újabb húsz év és a Rákosi korban találjuk magunkat!

Talán a Fidesz szlogent is ideje átírni: A múlt elkezdődött!

(Elnézést kérek, de ez már a ötödik verzió, mert a  technika ördöge ellenem van! Vagy nem is a technika vacakol velem? Válasz nem érkezik!)

Tisztelt Szerkesztők, Kollégák! Valami furcsaság miatt az írásom nem jelenik meg a felületen. Már harmadjára tettem fel és a frissülőben csak a Blogok szerint kategóriában látszik, egyébként nem. Nem is zavarognék ezzel, de már a harmadik kísérlet után kezdek türelmetlen lenni!

Mielőtt örömmámorba kergetnék itt egyeseket, jelzem, nem megyek el, pusztán technikai gondjaim vannak! Nevet sem szeretnék változtatni, új regisztrációval a problémát megoldandó, mert a farkast már megszoktam és zord kritikusaimnak is könnyebb így követni munkálkodásomat! :-)

Akinek van ötlete a probléma megoldására, vagy tud segíteni, most megkérném tegye meg, mert elég tanácstalan vagyok!

Köszönettel: Wolfi

Kétes állampolgárság című posztom után kaptam hideget, meleget, lettem rasszista, antiszemita! Mi sem természetesebb, mint az, hogy írásom inkriminált részének magyarázatát itt közzé teszem és természetesen áll a zászló pro és kontra mindenkinek, hogy hozzá tegye a maga gondolatai. Erősítse a magyarázatom és a logikám, vagy cáfolja! Ennek pusztán annyi oka van, hogy egy szűkebb kör támadását és minősítését voltam kénytelen elviselni, amely indokokat nem tartalmazott és vita sem volt, csak és kizárólag az ítélet!

Mint adalékot hozzá tenném, hogy magam kértem az olvasókat, hogy a „nem oda illő tartalom” gombbal jelezzék a Szerkesztőnek, vagy megtehették ezt akár emailban is, hogy vállalhatatlan, törvényt, vagy moderálási szabályzatot sértettem. A cikk a helyén van, remélem ez már önmagában egy minősítő tény!

Lássuk hát a medvét!

 A törvény megalkotásával még egy negatívum merülhet fel. Bizonyos fokú nemzetbiztonsági kockázattal járhat az állampolgárság ilyetén kiterjesztése.

- Gondolom, ez a rész nem szorul magyarázatra. Természetesen indokoltam is, mi az alapja a megállapításomnak!

 A magyarság tudatukat megőrzött honfitársaink részéről ez fel sem merülhet, hiszen a trianoni állapotoknak csak elszenvedői voltak, míg a menekültek és a gazdasági megfontolásokból távozók szintén a haza részeinek tekintik magukat.

- Tehát a magyarság tudat, a nemzethez tartozás, a közös múlt és történelem vállalása és az erkölcsiség az az összekötő kapocs, amely mentén, állítom, nem kell a nemzetbiztonsági kérdésekkel foglalkozni. Következik ebből a kijelentésből egyenesen, hogy aki az anyaországot magáénak érzi, az nem fog a kárára cselekedni nagy valószínűséggel.

 Ez az aggodalom csak azokkal szemben merülhet fel, akik az Izraelbe történő kivándorlás mellett döntöttek.

- Egy kivételt nevesítettem a külföldre került magyarokból, az Izraelbe kivándoroltakat! Senki ne tévedjen el! Nem állítom és állítottam, hogy a nemzetnek el kell őket taszítani, azt sem mondtam, hogy ne lehetnének hazaszerető magyarok, hanem kizárólag azt állítom, ők azok, akik nemzetbiztonsági kockázatot jelentenek Magyarország számára! Természetesen egy állítást nem hagyok lógni a levegőben, így alátámasztottam azt érvekkel!

 Ez az etnikai alapon létesült állam befogadta többek között a magyar zsidóságot, akik azzal a szándékkal érkeztek, hogy a sajátjaik körében legyenek.

- Ezt az állítást épp úgy nehéz cáfolni, mint alátámasztani, de a logika talán segítségünkre lehet! Izrael a zsidóság állama. Nem nevezhető nem etnikai összetételre épülőnek, hiszen nem az ország egésze vallásos és ez köztudottan nem egy vallási alapú ország. A bevándorlásnál, ha támogatást szeretne kapni az ember, célszerű a származást igazolni és nem a felekezetét! Így az etnikai összetételre való alapulás megkérdőjelezhetetlen! A következő, hogy a világ országaiból a zsidóság miért vonult Izraelbe? Kalandvágyból? Talán szerencsét próbálni? Nem azért, hogy etnikai alapon szerveződve önálló államot alkossanak? Hányszor hallottuk már, hogy végre az ősi földön újra otthonra leltek! Ezzel, szerintem kétségtelenné vált a kivándorlás célja! Egy helyre tömörültek, mert önálló államukban akartak élni!

 Ezzel kinyilvánítva azt, hogy elsősorban zsidónak és nem magyarnak vallják magukat.

-  Az előbbi eszmefuttatásból egyenesen következik ez a kijelentés. Amennyiben valakit a sorsa magyarság tudattal és hazaszeretettel vert meg, azt el tudom képzelni, hogy idejének egy részét ott, egy másikat itt tölti. Az viszont, hogy végleg elhagyja az otthonát és hazát cserél, az egyértelműen kimutatja, hogy az új hazája az igazi! Szívet cserél, aki hazát cserél! Nem ismerős ez valahonnan?

- Természetesen elképzelhető a haza elhagyása üldöztetés és gazdasági szempontok miatt is. Ezek az emberek nem azért távoztak hajdanán, mert nem tetszett nekik a hazájuk, hanem a haza kényszerítette őket távozásra gazdasági ellehetetlenítéssel és üldöztetéssel. A politikai és gazdasági menekültek között is volt bőven zsidó származású. Így azonnal felmerül a kérdés, hogy milyen szelektív antiszemitizmus az, amely csak az Izraelbe kivándorlókat nevesíti, mint kockázatot? Erre a következő részben adtam választ!

 Tették ezt egy olyan államban, amelynek legmagasabb szintű vezetőit nemzetközi szinten háborús bűntettekkel vádolják, akik még ENSZ határozatot nem tartottak be és amelynek vezetője hazánkra nézve agresszív, terjeszkedő kijelentést tett. Olyan államban, amely háborús bűnösök állami szintű védelmével vádolható például Slomo Morel kapcsán!

- Miért is jelent kockázatot az, aki Izraelben él? A felsorolásból kihagytam még az aktuális hírekben szereplő segélyhajók elleni katonai akciót, valamint azt a tényt, hogy a MOSZAD külföldi államok polgárainak papírjait használta fel titkosszolgálati akciókhoz. Nem tudhatjuk, hogy kinek a fejében kapott táptalajt az ilyen vállalhatatlan tettek támogatása. Minimum elgondolkodtató az, hogy valaki önként vált hazát és olyat, amely ezekkel a súlyos vádakkal terhelt. Önkéntelenül is felmerül a kérdés, hogy nem kell tartani az ilyen beutazóktól? Mi van, ha új hazája védelmében a mienk ellen cselekszik? Tudjuk mindannyian, hogy az arabok sem mind terroristák, az USA-ban mégis mindegyiküket nagyon figyelmesen és kiemelten vizsgálják. Esetünkben sem kell senkit korlátozni, de az alapos vizsgálat a minimum, amit a hazánk biztonsága ezeknek a tényeknek a tükrében megkíván!

Ismét felteszem a kérdést! Hol lát ebben akárki is antiszemitizmust, vagy rasszizmust? Egy tények alapján egyszerű logikai sorra épített kockázat felsorolást végeztem! Aki tudja, cáfolja! Én ezt az esélyt nem kaptam meg a huhogóktól, csak zsigeri elutasítást és kirekesztést a tolerancia bajnokaitól! Mindenkinek a saját ítélőképességére bízom, hogy a következtetéseket levonja, ki a támogatja a demokráciát és ki a gyűlölködést!?

A kettős állampolgárság egyben kétes állampolgárság is lehet. Most, hogy a kicsi ám annál agilisebb Szlovák állammal sikerült az Orbán kormánynak már a kezdeteknél tengelyt akasztani, érdemes végig gondolni a nyereséget és a veszteséget is.

Magának a kettős állampolgárságnak a megszavazása egyszerre jó és rossz hatásokkal is járt a magyarság egészére.

A törvény egy régi adósságot törleszt a hazától elszakítottaknak. Az anyaország a II. világháború befejezése óta a határokon kívül szakadt honfitársakért szinte semmit nem tett. A nagy szocialista egység nem tűrte a nemzetben gondolkodást, így magyarjainknak mindig a pofozó bábú szerepe jutott. A megalázás és a diszkrimináció a szocialista táboron belül mindennapossá vált és szomszédaink vélt és valós akkori és azt megelőző sérelmeiket mindig a kiszolgáltatottakon töltötték ki. Ezekről az esetekről az anyaország többnyire mélyen hallgatott és az ottani viszonyokkal az ember csak akkor szembesült, ha kiutazott a történelmi Magyarország hajdani határain belül, de már külföldre. A nyugaton élő diaszpóra nem küzdött ezekkel a problémákkal. Őket egyszerűen vagy nem engedték haza, vagy nagyon nem szívesen látott vendégek és „disszidensek” lettek. Megőrizték magyarság tudatukat, hiszen legtöbben politikai menekültek voltak, akik vagy a háború után közvetlenül szakadtak külföldön, vagy az 56-os forradalom után menniük kellett. A helyzetet még súlyosbította, hogy a háborúban a magyarok ellen elkövetett atrocitások elhallgatása és negligálása szinte kötelező volt, míg a magyar bűnök súlyát megsokszorozták. Így a nagy antifasiszta harcosok szerepkörében tetszelgő szomszédaink bőven beszéltek a zsidók kitelepítéséről és táborokba hurcolásukról meg sem említve azt a tényt, hogy hazánk volt az az ország, amely a németek által történő elfoglalásáig nem engedte deportálni a zsidóságot. A dicső antifasiszta szomszédok ekkora már leszámoltak az ottani zsidósággal, nem vacakolva a transzportokkal egyszerűen legyilkolták őket. Ezért történhetett meg, hogy Horthy kormányzó újratemetésén a zsidó szervezetek koszorúval emlékeztek meg az államférfiről! Nem szeretnénk, ha egyes kritikus hangú államok, akiket sötét történelmi tények terhelnek, a demokráciát tanítanák nekünk!

Súlyos teher ez, amelyet most a kettős állampolgársági törvénnyel enyhíteni próbál a nemzet. 1946 óta megtagadott honfitársaink részére ez a gesztus példa értékű. Tagadhatatlan tény viszont, hogy ennek az időzítése elég szerencsétlen módon a Szlovák választásokat megelőzte, így az ott dúló hungarofób erők ebből fegyvert kovácsoltak. Abból a szempontból, hogy Magyarország végre határozottságot és kiállást mutat igen örvendetes a törvény elfogadása. Tudatosítani kell a szomszédainkkal, hogy egy kultúrájában, történelmében gazdag néppel nem lehet tovább packázni, véget értek már azok az idők! Hozzá tenném, hogy Románia részéről semmiféle averzió nem tapasztalható, tehát a törvény megítélése nem egységesen elutasító!

Szlovákia álláspontját tekintve a volt szocialista kormányzás csak benzint locsolt a tűzre a nagy megbékélés és elvtelen hajbókolás ellenére is. Addig nácizták és fasisztázták saját állampolgáraikat, míg a szlovákok kapva ezen szintén harsogják Európa szerte. Nem is marad el az eredmény!

A törvény megalkotásával még egy negatívum merülhet fel. Bizonyos fokú nemzetbiztonsági kockázattal járhat az állampolgárság ilyetén kiterjesztése. A magyarság tudatukat megőrzött honfitársaink részéről ez fel sem merülhet, hiszen a trianoni állapotoknak csak elszenvedői voltak, míg a menekültek és a gazdasági megfontolásokból távozók szintén a haza részeinek tekintik magukat. Ez az aggodalom csak azokkal szemben merülhet fel, akik az Izraelbe történő kivándorlás mellett döntöttek. Ez az etnikai alapon létesült állam befogadta többek között a magyar zsidóságot, akik azzal a szándékkal érkeztek, hogy a sajátjaik körében legyenek. Ezzel kinyilvánítva azt, hogy elsősorban zsidónak és nem magyarnak vallják magukat. Tették ezt egy olyan államban, amelynek legmagasabb szintű vezetőit nemzetközi szinten háborús bűntettekkel vádolják, akik még ENSZ határozatot nem tartottak be és amelynek vezetője hazánkra nézve agresszív, terjeszkedő kijelentést tett. Olyan államban, amely háborús bűnösök állami szintű védelmével vádolható például Slomo Morel kapcsán!

Ezért a kettős állampolgárság kissé megkésve, viharok között, nagy örömünkre ugyan, de kétesen is értelmezhető!

„Magammal viszlek!” Van ebben a kijelentésben valami fátumszerű, ahogy ízlelgetem a kimondott szavakat. Ez amolyan végleg elrendeltetett, vitán felül álló közlés, ami rengeteg jelentést foglal magába. Amolyan reálisan irreális, bús és csak kicsit fájdalmas, mégis jól esik.

Ülök a meleg tavaszi napon és úgy játszom az álom gondolatokkal, mint gyermekek a színes kavicsokkal. Rakosgatom egymás mellé őket és gyönyörködöm a színekbe, a formákba, megízlelem ezeket az ideákat és elgondolkodom, melyik tetszik és kellemes és melyik nem.

„Magammal viszlek!” Csak egy egyszerű mondat, akár az ártatlanság és a naivitás is átsüthetne rajta, ha nem a vágyakozás töltené ki. Kissé talán az „elviszlek” szóra emlékeztet, bár attól finomabban szól. Talán érződik rajta, hogy nem akarata ellenére fogad útitársul valakit az ember, hiszen ez egy ígéret, egy ajánlat, egy lehetőség, a soha be nem válthatóak sorában merészen hangzó. Bátor, makacs és meztelen szavak, tele felelősséggel és eltökéltséggel, egy vállalás, ami akár önmagunk ellen is megtehető, mert egy másik énünk akarja azt. A kijelentés keménysége és lágysága is a felelősség vállalásban van, mint az őrlő kövek, amelyek puha lisztté zúzzák a kemény szemeket. Nem „veled megyek”, hiszen akkor minden terhet a válladra raknék és hagynám, hogy kézen fogva vezess magad mellet, amerre jól esik. Akit én viszek, azért felelősséget nekem kell vállalni, igaz az irányt és az utat is választom, de minden akadály ezzel az én gondom lesz!

Elmosolyodom, ahogy arra gondolok, ki ne érzete volna már úgy, hogy felkerekedik és hagyva mindent maga mögött útnak indul. Ez magányos lépés, de adódik úgy néha, hogy az utat megosztaná valakivel az ember. Amolyan céltalan cél, igazi délibábkergetés, hiszen a világ mindenhol világ, bárhová is sodródik el. Nyitott vagy csukott szemekkel kell néha ilyeneket álmodni, mert a rideg valóságot lágyan tudja megsimítani a lélekben az ilyen gondolat.

Elmenni valahová, ami sehol nincs és ébren álmodni sosem volt meséket, meg nem tudva különböztetni a valóságtól. Magammal vinni Őt, elveszni egy mosolyban, egy nevetésben és hagyni, hogy a pillanatok álommá nemesüljenek és a csikorgó jelen szűkölve iszkoljon el.

„Magammal viszlek!”- mondom ki hangosan és érzem, a béke megtalálja az utat a lelkemhez és bár lehet, soha nem teszem meg, de a szavakban megtelepedő érzések lassan beszivárognak a páncél mögé tovább formálva bennem azt, amit úgy nevezünk, hogy emberi.

Végtelennek tűnt az út, míg a busz átzötykölődött velem a városon. Sikerült leülnöm, szabadon bámészkodhattam az ablakon át, felfedezve ismerősfalakat, így bekalkulálva, mikorra érkezem. Nagy szusszanással álltunk meg, a furcsa fém és olaj szagú buszról a többiekkel együtt szálltam le. Mindenki egy pillanat alatt szétspriccelt, de én még maradtam egy kis ideig. Beszívtam az utak gumi és dízelfüst szagú leheletét és megpihentettem a szemem a nagy beton kaptárakon. Itt Kőbányán laktam én is valamikor, nem is olyan régen az időt tekintve, de már egy világ választott innen el. A kiskocsmából két részeg baktatott ki leszegett fejjel, de hangosan beszélve, a fagyizóban fiatal anyukák ültek csemetéikkel, kacagva beszélgettek. Fényesen, melegen sütött a nap, ahogy belegondoltam, tán az első ilyen nap ez az idén, ezért is indultam el.

A rideg, beton világban valahogy otthon éreztem magam és még egy nagy levegőt véve elindultam a lakótelep tövében. Szétdobált szemetet fújdogált szél, kopott, lepisilt kapuk mellet haladtam a sarokig. Innen már nem jártam messze a célomtól, kicsit lassabbra vettem a lépteim és átmentem az épületeket elválasztó fasoron. A hársak kerekded levelei kellemesen simogatták az arcomat, élveztem minden érintésüket. Már messziről láttam, megváltozott a környék.

Ahol a kőkaptárak véget értek és a kertes házak kezdődtek, ott terült el a sehol nincs világ. Talán aki elhalad mellette, vagy átmegy rajta észre sem veszi, de engem ez hozott ide. A derékszögben összefutó, felpúposodott járdát egy átfogóval keskeny ösvény kötötte össze, ami épp átvitt a sehol nincs világon. Látszólagos ellentmondás, hogy valami nincs mégis van, de a valóság és annak a hiánya mindenképpen indokolta az elnevezést. A sarkon egy trafó ház állt, jellegzetes, a hetvenes évek tervei alapján megépítve. Mellette egy ismeretlen rendeltetésű terület, amelyből beton darabok álltak ki és ha az ember figyelmes volt, egy alap halvány körvonalait is felfedezhette. Mindent szürke beton, vagy szürke por borított, ez a rész akár a holdon is lehetett volna. Valamikor az építés ideje alatt itt egy épület állhatott, amit valamiért elbontottak. Nem adták vissza a természetnek az őt megillető részt, így a funkcióját és értelmét vesztett építmény sebhelye a mai napig ott áll. A régi világ, ahogy emelte, úgy bontotta el és ahogy mégis zsugori módon megtartotta magának a helyet, így ez létezett is, meg nem is. Ezért lett ez a pont nekem a sehol nincs világ a félig kész és a befejezetlen között megrekedve már évtizedek óta.

Most egy OSB lapokból összeállított zöldséges bódé állt rajta, szép áruval. Hiába volt a gyümölcs szép, a járókelők úgy mentek el mellette, mintha nem is látnák. Szinte zárvány volt ez a rész a valóságban és reggelre, ha egy lyuk keletkezne a helyén senki nem lepődne meg. A zöldséges rosszul választott így majdnem láthatatlan lett. Odamentem hozzá és rámosolyogtam. Vettem három banánt, fizettem és félrehúzódtam. Hátrébb áll egy nagy beton tuskó, arra ültem le, bámulva az embereket és majszolva az édes banánt. Rátettem a kezem a kiálló acélra, amely már rozsdás volt, meleg a naptól, de még mindig látszott, ahol az acetilén és az oxigén keveréke megolvasztotta a fémet.

Elkalandoztak a gondolataim a banán kellemes íze letűnt korokat hozott vissza, amíg a sok embert néztem. Jöttek, mentek dacolva a fogyó idővel, míg a sehol nincs világ és én mozdulatlanok voltunk. Lestük a hiába való harcukat a semmivel, a fegyelmezett elszántságukat, a következetes, egyenletes lépteiket, ahogy mindig valahonnan valahová igyekeznek, soha meg nem érkezve. Most én is az időzárvány része lettem és hihetetlen nyugalom árasztott el.

Élveztem az álló idő simogatását és tudtam, ha örök létre vágynék, nem kell mást tennem, mint ide jönni, leülni a betonra és nézni ámulva, ahogy eltelnek a századok.

Mit is mondhatnék erre a napra? Ma a Költészet Napján, egyik kedvencem, József Attila születésnapján a gondolataimat szórhatom a szélbe! Az ünnepek, ha csak személyes tartalommal meg nem tudom tölteni őket igazán nem érintenek meg. Nem azért szép számomra egy nap, mert a naptárban vörös betűvel írták, hanem azért, mert közel áll hozzám, amit képvisel. Van, hogy hétköznapokat élek meg, mint ünnepet és van olyan ünnep, amelyik hétköznap nekem.

Sajnos, vagy hála Istennek képtelen vagyok verset írni, így tiszteletemet, csak egyszerű szavakkal rovom le, mert ez a nap vörös betűs a lelkemben, ha a naptárban nem is.

Gyakran hallom, olvasom, hogy a költészet maga az élet, bár a kis túlzásokat szeretem, ez talán már túl erős kijelentés nekem. Nem csak költészet a világ és tudom, nem ezen a jeles napon kellene említenem, de számtalan élet létezik e nélkül. Magam inkább úgy fogalmaznék, a teljes élet része és nem választható el több mástól sem, hiszen íz, illat, szín nem létezik anyag nélkül, amelyik hordozza. A költészet más emberré tesz bennünket, képes beleivódni a mindennapjainkba, ott ül a tekintetünkbe és vezeti a mozdulatainkat. Nem kevés dolog kell ahhoz, hogy derék emberré váljon valaki, de kellenek azok a nagyszerű emberek, akik szavakká, rímekké tudják formálni az érzéseket, hogy mint víz a homokba utat találjanak belénk.

A mesék képesek a fiatal lelkeket felkészíteni rideg valóságra, cserébe csodákat ígérnek. El tudjuk képzelni, hogy létezik a kézzelfoghatóan hihetetlen és ki ne hitte volna már, hogy varázsló és mindenre képes, csak akarnia kell? A regények elröpítenek térben és időben, magukkal ragadnak érdekes, idegen világukba, a putriban olvasva is lehet császár bárki, bármikor. A filozófia a bölcsességet csiszolja és az önuralom tükrét adja ajándékba, hogy szembesülve önmagával mindenki saját képet alkothasson, ahogy erkölcsisége kívánja. A festészet más világát adja át, ilyenkor kap az ember egy harmadik szemet. Nézegethet kedvére részletet és egészet és ha igazán magával ragadja a látvány érezhet keserű, vagy édes ízeket. Aki bronz szobornak nem adott még csókot, a szobrászat lényegéről maradt le! A zene néha könnyet, vagy mosolyt csal elő és elnézve néha a tánc a zene. Soroljam még, amit az életünkben egyszerűen költészetnek hívunk, bár nem az, de megélve jobbak, többek leszünk?

A költészet maga az élet sűrítménye, amely bennünk szétáradva, tetteink által valóság lehet. Jobb emberré tehetnek a szavak és a rímek, mint a virágban a szirmok, csak a mondandó szépségét és értékét emelik ki. Kecses, széles utat nyitnak embertől emberig. Talán minden költészet, vagy semmisem az, de amitől jobbak lehetünk az előtt fejet hajtok. Ma ünnep van számomra, el fogom olvasni József Attila valamelyik versét emlékezés gyanánt és tiszteletből, titokban remélve, talán jobb ember lehetek! Érzéseinket a finom szavak széppé cizellálják és fontosabb belül széppé válni, mert akkor a bennünk élő világ olyanná válik, amitől az álmunk nyugodt és békés lehet!

A legendák és mítoszok a valóságból születnek, pusztán csak azért, hogy mint ékszer csillogjanak a mindennapokon! Talán azért is, mert a  zordságon mindig át kell törjön a fény!

Lassú, komótos léptekkel jött be a kapun a késő délutáni nyári napsütésben. Pompásan kovácsolt bronz mellvértet viselt, csillogót, a vésetek és minták összessége több volt, mint mesteri. Sisakja, amely talán még a vértnél is díszesebb volt, pontosan simult a fejére, a tetején pedig színpompás vörös sörény húzódott, egy csíkkal lefutott egészen a háta közepéig. A vért alatt bronzlapocskákból álló szoknyát viselt, ami combközépig ért és ügyes kezek mindegyikbe villámokat véstek. A lábán feszes bőr sarut hordott és majdnem térdig érő lábszárvédőt. Harcosok, csata jelenetek voltak mindenhol a díszei, testét a páncél alatt szürke szövet fedte, amely néhol kikandikált. Kezében meztelen kardot tartott, ragyogó, napfényben csillogó kékacélt.

Megállt a kapun túl és felemelte a fejét, egyenesen belenézve a vakító napba, tekintete egy szemernyit sem rezdült. Nem látszottak érzelmek az arcán, a két szeme fekete volt, mint a sötét vihar, itta magába a napsugarakat, de nem világított meg semmit benne, mert ő maga volt az örök éjszaka.

Megfontoltan pásztázta tekintete végig a tájat, vastag, terméskőből rakott kőfalon kicsit elidőzött, ahogy megszemlélte a mohák rajzolatát. Végig nézett a sima, zöld gyepen és az egyforma kőkereszteken, lassan, aprólékosan tekintette át a területet, nem hagyva ki egy fikarcnyi helyet sem. Minden kövön egy név állt és két dátum, elvágólag, hosszában és széltében precíz sort alkottak a haragos zöld fűből kiemelkedve. Látta pontosan, némelyik kövön tarka, nyári virág virított, másutt apró emléktárgy hevert előtte, némelyiken eső verte és nap szívta szalagon kitüntetés pihent. Egyenként látta a köveket, benne a harcosokat, akiknek véget ért a csata örökre és megállt az idő.

Kihúzta magát feszesen és felemelte a kardot. Az acélban ott szikrázott a fájdalom, a fémet embertelen harcok izzó kohója olvasztotta, könnyek és vér hűtötte azzá, amivé lett és az elszántság kovácsolta ilyen fegyverré. A markolatot oda emelte, ahol a szívének kellett volna lennie és a penge lapjával pont a két szeme között futott tovább egészen a hegyéig, nyílegyenesen, rezzenetlenül. Ebben a pillanatban a világon mindenhol ott állt, ahol elesett katonák nyugszanak, temetőkben, mezőkön, erőkben és az óceánok fenekén, akár a szántóföldeken, mert ez az ő napja volt. Állt és fegyverével tisztelgett ő, akit csak úgy ismerünk, hogy a Hadak Istene és egy pillanatra végigömlött benne a megbecsülés és tisztelet hulláma. Szeszélyt és hatalmat kapott ajándékba, de cserébe nem lehettek érzelmei. Hatalmában állt pokollá változtatni a világot, izzó csatatérré a városokat, akire kardjával rámutatott, az halott lett és megtehette, hogy megkegyelmezett.

Mikor a nap utolsó szikrái is semmivé foszlottak a kardján, leengedte a fegyverét és nesztelen léptekkel elindult kifelé. Végig siklott a tekintete a fehér ruhás alakon, aki nem messze állt tőle és szánakozva nézte. A Béke és a Hadak Istene soha nem értették meg egymást és most, mint mindig ezen a napon rámosolygott a páncélos alakra. Nem viszonozhatta azt, amit nem ismert, az arca maga is páncél volt, de megérezte a felé áradó érzelmeket.

Minden évben, mikor találkoznak, újra felsejlik előtte valami megfoghatatlannak a képe, amit a Béke ad neki és amiért soha nem akarja majd tűzviharba borítani a világot. A Béke pedig mikor a vértes alak végképp eltűnt elindult, hogy megakadályozza a dúlást és küzdjön ellene a legszebb és leghatásosabb fegyverével, amire a Hadak Istene képtelen, mert megtagadták tőle és ami nem más, mint a mosoly!